Lassan kezd szokássá válni, hogy egy-egy számomra érdekesebb, megjelenés előtt álló játék demójáról írok, holott retro élményekről szól elvileg a blog. De az a helyzet, hogy teszek rá, mert a jó élményekről szívesen emlékezem meg, és mindig örülök neki, ha egy új alkotás képes megpengetni a régi húrokat.
Nagy rajongója vagyok David Lynch munkásságának, a Twin Peaks sorozat az egyik legnagyobb kedvenceim közé tartozik a mai napig, és mindig üdvözlöm a próbálkozókat, akik a mester groteszk, zavarba ejtő, de mindenképp az ember bőre alá befurakodó izgalmakat és éveken át boncolgatható magyarázatokat ígérő látásmódját próbálják meg megidézni alkotásaikban. Ráadásul minden olyan művel kapcsolatban van egyfajta különös vonzódásom, aminek a címében valamilyen formában szerepel a "Pines" szó.
Keiichiro Toyama játékainak világa számomra már túl groteszk, sokszor felkavaró, és bár ez lenne a célja velük, nekem semmiképp sem kellemes szórakozást nyújtanak, inkább egy olyan világban való eltévedést, amiből minél hamarabb ki szeretnék jutni. Ez van. Lehet, hogy én vagyok gyenge idegzetű, de valahogy sosem fogtak meg a rángatózó torzók és a Lady Gaga Táncegylet rémségei. Ami azonban nagyon meg tud fogni a munkáiban, az a nyomasztó, folyamatosan fülledt légkör, a mindent átszövő nyugtalanság érzet, ami a már ötvenszer is meglátogatott helyszíneket is ugyanolyan fenyegetővé teszi, mint első alkalommal.
Nna. Az alapokat lefektettem, jól körberajongtam a mestereket, térjünk is rá a demóra, és hogy hogyan is jött a képbe a két művész!
A Silver Pines demója a mára már klasszikusnak számító képpel indít: hősünk egy kisváros kávézójában ül és belső monológjából tudjuk, hogy egy Eddie Velvet nevű fickót keres egy titokzatos megbízó számára. Pontosan annyira sablonos felütés, amennyi még belefér az ízlésembe, ezért kellő érdeklődéssel léptem ki Silver Pines utcáira, hogy felfedezzem a várost. Az üres, elhagyott várost. Gazdátlan autók, kidőlt villanypóznák, sebtében fölhúzott kordonok, kiürült boltok, de élő ember sehol, bármerre is fordultam. Tisztára olyan volt, mint Silent Hill utcáin kóborolni. Szóval kapásból három-négy kérdést tett fel a játék, már az első percekben: ki a főhős, hol vannak az emberek, ki az az Eddie Velvet, és ha mindenki lelécelt, mit keres itt? És ki a megbízó, Mr. Jackman?
Szép lassan elkezdjük felfedezni a kisvárost, találunk kulcsokat a továbbjutáshoz, kapuk és ajtók kinyitásához, egyre bővítve a bejárható területeket. Az oldalsó nézet zseniális, egy másodpercig nem éreztem, hogy be lennék korlátozva a perspektívába, mi több, mindent egyértelművé és rendszerezetté tesz.
Hamar kiderül, hogy valami nagy dolog történt a városban, és bármennyire is fúrja az oldalunkat, hogy kiderítsük, minek következtében ürültek ki az utcák, Mr. Jackman mindig emlékeztet rá, hogy mi a legfontosabb feladatunk. Ahogy haladunk előre, kerülnek elő Silver Pines nem túl barátságos lakói, a motyogó, bömbölő, botladozó zombik és az óriásbogarak, amiket közelharci és lőfegyverekkel ritkíthatunk. Kisvártatva pedig megtaláljuk Eddie-t egy bárban, ahol békésen iszogató emberekkel találkozunk. Nnabasszus, hát ide tömörült be mindenki! Ha tudom, hogy Silver Pines egy magyar kisváros, egyből ide jövök: ha jön az apokalipszis, beülünk egy kocsmába, és addig iszunk, amíg el nem múlik, mint a szocializmus. De itt is látszik, hogy valami nagyon nem stimmel, mert a bár kissé álomszerű, a vendégek pedig rébuszokban beszélnek. Vagy úgy, mintha a város kiürülése előtt rekedtek volna, és semmit sem tudnának a kinti állapotokról. És ekkor Eddie Velvet fellépése közben feltárul előttünk a múlt egy kis szelete, amiből pár dolgot megértünk, de még több kérdőjelet véshetünk fel. Ez a rész gyönyörűen megidézi David Lynch-et és a Twin Peaks Vörös szobáját. A cselekményről nem szeretnék többet áradozni, mert a demó szerencsére itt nem ér véget, és tartogasson meglepetéseket annak, aki nekiveselkedik, úgyhogy beszélek inkább a tálalásról.
A játék grafikája pazar. Stílusos, nagyon hangulatos, látszik, hogy hozzáértő kezek formázták, és technikailag is rendben van, kellően modern, de nem tolakodó effektek tarkítják. Az oldalsó nézet senkit se tévesszen meg, kiválóan prezentálja a környezetet, élvezhetővé teszi a tárgyak keresgélését és a harcokat. Apropó, harcok! A szörnyek pusztítása igen kellemes, valamelyest taktikus módon kell fellépnünk, de a gyors reagálás is fontos, ugyanis minden lény ellen más-más megoldás javallott. És a kitérésnek is van létjogosultsága. Egyszer sem éreztem, hogy igazságtalanul kemények lettek volna, hogy a feszült horrort a teljes tehetetlenség érzete okozta volna.
A zene és a szinkron nagyon jók, kiválóan segítenek beleélni magunkat a történetbe, és a borús kisvárosi környezetbe.
Összességében egy nagyon ígéretes horror játékra számíthatunk a Silver Pines személyében, aminek megjelenését személy szerint már nagyon várom. Addig is, töltsétek le és próbáljátok ki az ingyenes demót, megéri!
