Szia! Örülök, hogy újra itt vagy!

Előző cikkemben említettem, hogy a kilencvenes évek legelején egy csepeli művelődési ház kis szobájában üzemelt egy játékbarlang, ahol néhány SEGA Mega Drive és SNES gép mellé lehetett leülni játszani, fejenként 500,- Ft-ért óránként. Most ebből a játszóházból szeretnék pár emléket megosztani.

Történt ugyanis, hogy családom nyomdai kapcsolatai révén volt szerencsém igen korán hozzájutni az aktuális magazinokhoz, azaz a megjelenés előtt minimum egy, de inkább két héttel. Ennek akkoriban azért volt jelentősége, de ma már, az internet korszakában ezt nehéz elképzelni. Akkoriban érkezett meg a játékbarlangba a Mortal Kombat 1 Mega Drive változata, ami egy amerikai kongresszusi döntésnek köszönhetően, alapvetően cenzúrázott változatban volt játszható, azonban egy szupertitkos kód segítségével (amit azóta is álmomból felébresztve is el tudok ismételni) az eredeti, paradicsomlében gazdag játékot lehetett élvezni. Nos, mivel ez a kód Magyarországon kábé elsőként az 576 KByte olvasói számára lett felfedve, ezért érthető már, hogy az én két hetes előnyöm miért volt akkora nagy szám. Amint megpillantottuk az újságban a kódot, azonnal rohantunk barátommal a művházba, befizettük a sarcot, kikértük a játékot, és már nyomtuk is be a kódot. Volt ott ámulás mindenki részéről, mikor elsőként Sub-Zero-val sikerült kitépni az ellenfél gerincét! Volt 5 perc, amíg király voltam... Később kiderült, hogy a játszóház tulajdonosa már régen tudta a kódot, mert Bécsből, ahonnan a játékot hozta, már mindenki izommemóriából benyomta. Ennyit erről...

Egy másik alkalommal, még épphogy csak beléptünk a helyre, amikor a tulaj megállított minket: "Hé, te tudsz Vegával?" - a kérdés arra vonatkozott, hogy jól játszom-e Vegával a Street fighter II Turbo-ban. Nyilván nem voltam jó Vegával, hiszen a sráchoz képest tizedannyit sem játszottam a játékkal, úgyhogy magabiztosan azt mondtam: "Igen.". Kézbe vettem a kontrollert, és jöhetett az utolsó előtti bunyó, Sagat ellen. Simán nyertem, mégpedig a jó öreg mindengombotegyszerrenyomkodjunkaztleszvalami módszerrel, amivel később egyébként a húgom olyan magabiztosan vert laposra a Tekkenben, hogy csak pislogtam. Nos, képzelheted azt az üdvrialgást, ami ott volt, amikor levertem Sagat-ot. Onnantól kezdve a játékterem tulaja (nevezzük Lacinak) folyamatosan odajött hozzám az asztalhoz, ahol játszottam, hogy segítsek neki leverni ezt vagy azt a boss-t. Az első sikertől eltekintve többé szinte sosem tudtam hozni a bravúrt, nyilván, mivel rohadtul nem ismertem a játékot, de az már senkit sem érdekelt, megvolt a villanásom. Olyankor, amikor Lacinak kellett beállnom segíteni valami játékban, akkor mindig kitolta a játékidőmet, amiért fizettem, fél órával. Rendes srác volt.

Az egyik legszórakoztatóbb, és egyben legbrutálisabb játék SNES-en a Super Mario world. Ezen lehet csámcsogni, de aki megpróbálta valaha kicsontozni, minden titkot megszerezni, az talán egyetért velem. Nos, egy alkalommal, amikor mentem be a művházba, éktelen ordítást hallottam kedvenc bűnbarlangom felől. Sietősre vettem a lépteimet, és mikor befordultam az ajtón, azt láttam, hogy egy kontroller állt ki egy kis TV képernyőjéből, Laci pedig vörös arcát a tenyerébe temetve ült a kasszánál. Megkérdeztem volna, mi történt, de a SNES-ben megláttam a kazettát: Super Mario world. Meglapogattam Laci hátát, talán dünnyögtem is valami megnyugtatót, és leültem egy MD elé. Szerintem évtizedekig nem mertem nekiülni a Super Mario world-nek.

A kilencvenes évek elején bizonyos háztartások bevétele rakétaként emelkedett (és később ugyanúgy állt földbe), ennek köszönhetően egyre többen engedhettek meg maguknak egy konzolt otthonra. Laci és a művház tündöklése hanyatlásnak indult, de még egy utolsó hattyúdal erejéig szervezett egy házibajnokságot a leghűségesebb, legrégebbi vendégei között. Három játékkal lehetett indulni: SSF2T, MK és talán valamelyik Sonic. A fődíj már nem tudom, mi volt, de kicsivel komolyabb, mint egy zsák szotyi. A lényeg az, hogy ugyebár mindenki ismerte már egymást, ezért a házibajnokság egy kicsivel volt csak több, mint egy átlagos nap, mivel amúgy is egymás ellen játszottunk máskor is, ám megjelent a színen egy langaléta srác is, akit nevezzünk most Somának. Kábé senki sem látta őt a teremben, nem lehetett róla tudni semmit. Laci állítása szerint ő egy másik, azóta bezárt játéktermének a vendége volt, ezért jöhetett játszani. Haverként üdvözöltük hát a szerény, szűkszavú, kicsit fura Somát. Jókedvünk hamar alábbhagyott, amikor MINDHÁROM kategóriában a földbe döngölt mindenkit. Mindezt szerényen, rezzenéstelen arccal, egyetlen üdvrialgás vagy örömkiáltás nélkül. Hamar megszerettük Somát, mert nem csupán megalázott minket, de játék közben tanított is. Elmondta, hogyan kell időzíteni az ugró rúgás után a lábsöprést Mortal Kombatban, vagy melyik pixelnél kell állnia az ellenfélnek, amikor Chun Li-val elindítod a helikopterezést (ez természetesen nem a hivatalos neve a hölgy mozgásának), vagy hogy melyik tégláról lehet felugrani a pálya tetejére, hogy ott végigszaladva veszély nélkül érjünk célba a Super Mario mittoménhányban. Soma jófej volt, és mint később kiderült, a játéktermekben is ismerték szerénysége és tehetsége, nomeg az ott töltött idő és elköltött aprópénze miatt. És egyáltalán nem bántuk, hogy minden játékban elgyepált minket, mert jól éreztük magunkat, és közben tanultunk is. Tucatnyian álltuk körbe a játékosokat, szurkoltunk, hangosan örültünk egy-egy látványos jelenetnek, és természetesen mindenki ki akart állni egy menetre a bajnok ellen. Csodás idők voltak, de sajnos hamar kiderült, hogy ezek voltak a klub utolsó napjai.

Nem sokkal később Laci bejelentette, hogy végleg bezárja a boltot. A konzoljait és a játékokat kiárusította (egyébként elég drágán, nem is kelt el mind), majd egyik napról a másikra a kis klubszoba ajtaján végleg kattant a zár. Laciról azóta sem tudunk semmit... Szomorú nap volt, de nem sejtettük, hogy hamarosan már nem is emlékszünk rá, mert a sebre új őrület csavarja fel a gyógyszeres kötést. Új korszak kezdődik a hobbink történetében, ami legalább olyan mértékben üríti ki zsebünket, mint az a bizonyos játszóház Csepelen, a kilencvenes évek elején...

Helló megint!

Végre-valahára belevághatok a blogok írásába! Az elmúlt másfél évben volt mindenféle, ami visszatartott vagy akadályozott, de elérkezett az idő, hogy zavartalanul posztolgathassak.

Én még a C64-es korszak gyermeke vagyok, annak a korszaknak, amikor a számítógépeket még Ausztriából, alkatrészeire szedve kellett becsempészni a Dacia vagy a Lada különböző pontjain szétterítve (hátsó ülésen pokróc alatt, első ülés alatt, kesztyűtartóban, vízpumpa mellett, hűtőrács mögött, stb.), ezért bár korábban kezdtem ismerkedni a videojátékokkal, a PC csak későn, tizenegykét évesen került a látókörömbe. Az első alkalom, amikor PC-vel, PC játékkal találkoztam, az valamikor a kilencvenes évek legelején történt (kis kiegészítés: Macintosh-hoz kicsit korábban volt szerencsém, mert a családunkban volt, aki már azon dolgozott, de az egy másik történet lesz... talán egy másik blogban), mégpedig az egyik osztálytársaméknál, akinek valamelyik szülője (már nem emlékszem ki) PC-n dolgozott, és amikor náluk voltam, beröffentette a 286-ost és a Hercules monitort, majd alig pár másodperccel később már ugráltunk-kaszaboltunk is a fekete háttér előtt egyszínű, sárga grafikával megjelenített fantasy eposszal, a Silmarils 1989-ben megjelent játékában, a Targhan-ban. Nem emlékszem már, mi volt, ami megfogott ebben a PC nevű dologban, mert amit azt illeti, a grafika pocsék volt, a hangok a PC speaker-en finoman szólva is idegesítően csipogtak, és a monokróm kijelzőn megjelenő kép nagyon elmaradt az akkor még igencsak népszerű C64-es játékok látványától.

Itt még nem volt akkora nagy különbség grafikailag a C64-hez képest.

Még azt sem mondhatom, hogy a program betöltési ideje volt vonzó, mert az önmagában még nem okozott volna nyálcsorgatást. A billentyűzet lágy mechanikus kattanása? Az egér használata? Lehetséges. De mind közül legjobban talán az a mondat fogott meg, amit a barátom játék közben mondott: ez most ilyen, de majd veszünk színes monitort és hangkártyát. Egy hang... mit? Ekkor elmagyarázta nekem, hogy PC egy moduláris valami, és ahhoz, hogy minél jobb élményt kapjunk játék közben, hogy minél erősebb gépen "dolgozhasson Apa", ahhoz különböző kütyüket kell majd vásárolni bele. Leesett az állam. De tényleg. Egy számítógép, amit bővíteni lehet?! A C64-be max. egy cartridge-ot helyezhettünk, ebben pedig mindent is ki lehetett cserélni? Ráadásul nem kellett szétpakolni a kiegészítőket a szoba padlóján, hanem elfért egy dobozban a monitor alatt?!

Azt hiszem, ez utóbbi gyújtotta fel bennem a rajongás lángját, ami egészen 1993-ig csak pislákolt bennem. Pontosabban alaplángon, lassan égette fel a lelkemet. Az ominózus naptól kezdve már nem igazán vettem elő a C64-et, akkor is - apám unszolására, aki még mindig szerette - alig piszkálgattam meg, és egy szerencsétlen tipográfiai hiba miatti korai BASIC-programozói kudarcom is csak messzebb lökött a 8-bites géptől. Másról sem álmodoztam, csak a 286-osról, ami ormótlan bauhaus-i bájával tornyosult az íróasztalon. Az alapláng 1993 októberig pislákolt, amikor is valami újra felszította, és mindent felégetett bennem. Édesapám beszerzett egy példányt az 576 KByte 1993. októberi számából. Ezzel párhuzamosan tehetősebb családból származó osztálytársaimhoz is megérkeztek a 386-osok és a 486-os PC-k, és ezzel elindult az az utazás, ami a mai napig tart, a megállíthatatlan rajongás a kilencvenes évek videojátékai, és különösen a PC-játékok iránt.

Ez az a példány, ami elindított az úton... Mára már eléggé viharvert.

1993 nagyon jó év volt, nagyon jó volt videojáték rajongónak lenni. Rengeteg, mára alapműnek, stílusteremtőnek számító program jelent meg, gyakorlatilag minden hónapban volt legalább egy tuti befutó szinte bárimilyen stílusban. Ettől az évtől kezdve rendszeres vendég voltam barátomnál, aki egy 486 DX100 büszke tulajdonosa volt (ezúton is köszönöm neki, és köszönöm anyukájának a finomabbnál finomabb süteményeket), és a legtöbb akkor megjelent játékot kipróbálhattuk. Ja, a warez... erről írok majd bővebben.

De nem csupán a PC dübörgött ekkor, hanem a konzolok és a játéktermek is. A művelődési házunkban üzemeltetett "bűnbarlangban" 5-6 Mega Drive és talán 3 SNES várta a rengeteg fölösleges forintot... akarommondani a játszani vágyókat. Basszus, ha belegondolok, mennyibe került az a szórakozás... 500,- Ft volt egy óra játék!!! Az ma kb. 6.000,- Ft lenne. Egy óra. Őrület. A srác, akié a terem volt, kockásra kereste magát az alatt a kb. egy év alatt, amíg üzemeltette. Jó, a gépeket és a játékokat be kellett szereznie, ami azért komoly invesztálás volt akkoriban. 5 Mega Drive, darabja 20.000,- Ft, 3 SNES, darabja 30.000,- Ft, egy rakat játék, terembérlet, stb. Mai értéken akár 5 milliójába is kerülhetett az indulás, úgyhogy akár egy hónap alatt meg is térülhetett neki (a bruttó átlagbér 1993-ban 27.000,- Ft volt). Whatever... A lényeg az, hogy valami olyat tudott adni, amit akkor szinte senki más, és a PC iránti vágyakozásomat a konzolok iránti vágy szélesítette ki sajgó, tátongó sebbé lelkemen.

1994-ig kellett várnom, míg szüleim részletfizetés mellett meg tudtak vásárolni egy PC-t. Ez már Pentium osztályú volt, ami azért is volt nagy szám, mert a barátaim még a 486-osokat nyüstölték, és én, a proli gyerek már ennyivel előrébb járhattam hozzájuk képest. De természetesen ez sem volt felhőtlen, de arról, hogy mit szívtam azzal a géppel, majd később írok.

Maradjunk hát 1993 októberénél, mivel is játszottunk akkoriban a barátaimmal...

 Ja, itt egy nagyon fontos dolgot kell beszúrnom, miszerint akkoriban az 576 KByte magazin és bolt volt az, ahonnan az információkat szereztük, mivel is érdemes játszani. Éppen ezért szorosan követtük az újságban lévő megjelenéseket, tehát kb. ugyanabban a hónapban meg is kaparintottuk a játékokat, amikor az újságban lejöttek.

Októberben tehát: Warlords II, One step beyond, Wayne's world és a The dark half voltak a PC-s kedvenceink, míg a konzolos barlangban a Street fighter II Turbo-t, a Global gladiators-t nyüstöltük SNES-en. Ezek közül sajnos jelenleg semmi nincs meg a gyűjteményemben, úgyhogy részletesen majd csak akkor írok róluk, amikor megérkeznek.

Ez is egy jó hosszú révülés lett, remélem nem untad, és a következő cikkeket is elolvasod majd. Köszi, hogy itt voltál.

1993-ban, az alig 12 éves Lacika (egy átlagos csepeli kissrác) és barátja, Viktor rendszeres vendégei voltak a helyi művelődési ház egyik kis termének, ahol az asztalokon a korabeli két legnépszerűbb konzolgyártó gépei sorakoztak arra várva, hogy hőseinkhez hasonló fiatalok vaskos készpénz ellenében rövid, de feledhetetlen időt tölthessenek velük. Sega, Nintendo, Mortal Kombat, Street Fighter, Super Mario, Sonic… ezek voltak azok a szavak, amiket szüleink ugyan nem értettek, de nekünk egyszerre dobbant tőlük a szívünk.
Természetesen mi sem úgy jöttünk a világra, hogy értettünk hozzá, hanem első sorban az 576 Kbyte magazinnak, és azon belül is Martinnak köszönhetően ismertük meg, mi is az a Sega és a Nintendo (nna jó, ez utóbbit Dévényi Tibi bácsinak is nagyban köszönhettük), és miért jó konzolon játszani, mikor mindenkinél a C64, az Amiga, vagy esetleg egy PC volt a videojáték. Csakhogy a magazin utolsó oldalaira pörgetve, ahol az 576 shopok kínálták portékáikat, megláttuk, mennyibe is kerülnek ezek a csodák, és bizony ott dobtak szüleink egy hátast, miután hosszú nyaggatást követően megnézték, mit is akar ez a gyerek annyira karácsonyra. A Super Nintendo-ért (röviden SNES), és a Sega aktuális masinájáért, a Mega Drive-ért (vagy röviden MD), bizony 20-25.000,- Ft-ot kellett kiperkálni, és akkor játékokról még nem is beszéltünk, amik 5-6.000,- Ft átlagos áron voltak beszerezhetők. Csak érzékeltetésképp, a bruttó átlagkereset 1993-ban valahol 27.000,- Ft magasságában volt (és akkor még fillérre végződött a tej és a kenyér ára). Egy átlag csepeli család számára megfizethetetlen volt egy ilyen gép, ezért is terjedt el annyira széles körben a méltán hírhedt “sárgakazis” konzol, de róla most itt nem ejtenék több szót, nem ő lesz a főszereplő.
Szóval csak a magazin hasábjain látható képek, a televízióban mutatott, zavaróan alacsony felbontású felvételek, és a korábban már említett művház kis szobájában kialakított játékbarlang voltak azok a lehetőségek, ahol kicsit megmártózhattunk a konzolok világában.
Aztán 1995-ben az iskolának és szüleimnek köszönhetően lehetőségem nyílt Angliában tanulni az angol nyelvet, és egy ottani családnál lakni, akiknél volt egy Sega Master system és egy Mega Drive a háztartásban (ez nálunk akkoriban elképzelhetetlen volt, révén az említett konzolok ára akkoriban az átlagkereset mértékét súrolták). A következő hetekben rengeteg időt töltöttem a nagyobb gép mellett vendéglátóim gyerekének társaságában (igen, a tv előtt, a padlószőnyegen hasalva/ülve, sütemény és üdítő társaságában, ahogy azt az idilli 90-es években készült képek is ábrázolják), és ezen a ponton szerettem bele teljesen a Sega gépébe. Amint lehetőségem volt, Viktor barátommal ellátogattunk az Oxford street-re, és bementünk a Virgin Megastore-ba, hogy megnézzük, milyen konzolt kapunk ott a pénzünkért, hiszen Angliában minden olcsóbb, ugye (legalábbis ezt hittük mi). Ugyan nem jöttünk ki üres kézzel, mert egy Nintendo Game Boy-t és hozzá egy játékot sikerült megvásárolnunk, de a Sega gépéért mért vételárnak csupán a töredékével rendelkeztünk. Ekkor határoztam el, hogy amikor majd felnőtt leszek, vásárolok egy Mega Drive-ot, és akkor az összes játékkal játszom majd, amikkel addig csupán a magazinokban találkoztam. Teltek az évek, és természetesen nem vásároltam meg az áhított konzolt, mi több, egyre messzebb kerültem ettől a dologtól, ugyanis a videojátékok fejlődése brutálisan felgyorsult, és a jó öreg 16-bit feledésbe merült a poligonok, shaderek és a hardverfejlődés árnyékában.
Az ezután következő évtizedekről, majd a retro-lázról nem írnék, hiszen ezt a témát nálam sokkal tehetségesebb emberek számtalanszor megénekelték már, mi több, egyeseknek a mai napig hajtja hajóját ennek a jelenségnek a szele. Ami számomra sokkal fontosabb, hogy a 16-bites kis masinák újra előkerültek a pincékből/padlásokról, és sokszor elképesztően szép állapotban cserélnek gazdát némi készpénzért. Elérkezettnek láttam hát én is az időt, hogy belevágjak, és megvalósítsam gyerekkorom egyik nagy álmát: beszerzem mindazokat a konzolokat és játékokat, amikről a 90-es években csak álmodtam. Nem fogok teljes gyűjteményre rámenni, nem fogom a 90-es évek összes konzolját beszerezni, és az sem fog érdekelni, ha nincsenek meg a dobozok, nekem csak az a fontos, hogy ott legyenek a polcomon. Szeretném átérezni azt az érzést, ami akkor fog el, amikor hátradőlve ránézek a polcra, és ott vannak a masinák és kazetták, és halkan azt mondhatom, hogy “megvan”. Hogy egy pillanatra összenézhessünk a 12 éves Lacikával, és elégedetten bólintsunk egymásnak.

Nos, ennyi bevezető után ugorjunk is neki, miről fog szólni ez a blog!
A cikkeket elsősorban magamnak és barátaimnak szánom, és semmilyen professzionális újságírói igény nincs bennem, ezért olyanok lesznek, amilyenek. Azt szeretném megörökíteni, milyen élményt tudnak ma nyújtani a kilencvenes évek videojátékai, konzoljai, illetve elmesélem személyes kötődésemet hozzájuk. Nem célom teljes gyűjtemény beszerzése, kizárólag azokat a játékokat veszem meg, amikhez valamilyen személyes élmény fűz, és a magam szempontjai szerint mutatom be őket. Fontos még megemlítenem, hogy a másik célom a gyűjtéssel az, hogy a közelmúltban elvesztett dobozos játékaimat újra beszerezzem. Remélem, azért jól fogsz szórakozni a cikkeken.