Megannyi retro-csontvázat rángattak már elő a szaksajtó boncasztalára, és a lelkes rajongótábor is szétcincált már szinte minden klasszikust, amit érdemes volt. A tálalás általában ugyanaz: egy kis nosztalgia, egy kis grafikai fikázás, aztán mehet is a süllyesztőbe. Az Ultima-sorozat viszont valahogy mindig kicsúszott a reflektorfényből, ami előttem nagyjából olyan érthetetlen rejtély, mint az, hogy miért nem tudnak a mai napig egy tisztességes verekedős játékot összehozni PC-re.

Mivel Lord British sagája az egyik személyes kedvencem – és nem túlzok, ha azt mondom, hogy mire e sorokat olvasod, már vagy egy tucatszor végigzongoráztam a szériát –, úgy éreztem, van annyi bőr a pofámon, hogy belevágjak a boncolásba. Félreértés ne essék: nem vagyok az a fajta elvakult fanatikus, aki Lord British-pizsamában alszik. Szeretem, tisztelem a szériát, de látom minden nyűgjét-nyavalyáját is. Az Ultima valódi ereje ugyanis abban a különleges üzenetben van, ami miatt képes kiemelkedni a zsáner szürke, középszerű tömegéből. Hogy ez a teljesítmény egy díszhelyet érdemel-e a polcon, vagy egy penészes sarkot a spájzban? Nálam az előbbi, de döntsd el te, miután végigrágtad magad ezen a kis történelmi gyorstalpalón.

Ugorjunk is fejest a mélyvízbe a sokak által tévesen „nulladik” résznek nevezett Akalabeth-el. A World of Doom alcímre keresztelt program születése talán még érdekesebb is, mint maga a szoftver. Történt ugyanis, hogy 1979-ben egy Richard Garriott nevű srác – akit ma már csak Lord Britishként emlegetünk – fogta magát, és BASIC-ben összekalapált egy játékot. A cél nem volt kevesebb, mint az asztali szerepjátékok hangulatát átültetni a monitorok vibráló világába. Tette mindezt az akkori technika csúcsán (értsd: egy darab Apple II-n, BASIC-ben). Az Akalabeth ízig-vérig a kor terméke: egy olyan korszaké, amikor még egyetlen ember is képes volt történelmet írni egy lyukkártyára, mindenféle papír vagy diploma nélkül, pusztán lelkesedésből és kísérletezéssel.

A kísérlet pedig, lássunk csodát, bejött. Az első verziót Garriott még saját maga másolgatta, és az édesanyja által rajzolt illusztrációkkal csomagolva árulta. A vége? Harmincezer eladott példány. Lord British szerint ez „nem volt rossz” eredmény, de ha belegondolunk, hogy 1979-ben harmincezerszer öt dollár mit jelentett egy egyetemistának... Nos, mai árfolyamon számolva az a hatszázezer dollár körüli összeg nekem is elég lenne egy jó darabig pizzára és új hardverekre.

Mentésmentes

A betöltés után a program rögtön nekünk szegezi a kérdést: készen állunk-e a kalandra? Ez nem csak afféle hangulati elem, hanem kőkemény fenyegetés. Az eredeti Apple II-es verzióban ugyanis hírből sem ismerték a mentés funkciót. Ha feldobtad a talpad, kezdhetted az egészet a legelejéről. Ez arra kényszerítette a játékost, hogy egyetlen nekifutásra, lehetőleg rekordidő alatt zavarja le a küldetéseket. Akkoriban ez persze nem volt akkora tragédia, mint ma, hiszen a kimentéshez szükséges hardverek ára valahol a csillagos ég és a NASA költségvetése között mozgott. Aki viszont elég kitartó volt (vagy nem volt jobb dolga délután), az hamar kiismerhette a dungeon kilenc szintjét. Ma már rásütnénk a „Rogue-like” bélyeget, de ne legyünk ennyire elnézőek: ez a brutális nehézség itt nem egy jól kigondolt „feature”, hanem egyszerűen csak könyörtelen szívatás.

A gyomor, a legnagyobb ellenség

A cél nemes: váljunk Akalabeth lovagjává! Ehhez Lord British kastélyában kell kuncsorognunk feladatokért. A meló egyszerű (papíron): le kell pucolnunk egy kilencszintes katakombát, ahol olyan klasszikus D&D szökevények várnak ránk, mint a Gremlin, a Mimic, a Daemon vagy a Balron. Rutinosabb kalandozók már most tudják: ez nem lesz fáklyásmenet.

Félelmetes ellenfelek várnak Akalabeth mélyén

Ami viszont igazán beteszi a kaput, az nem is a démonok hada, hanem a karakterünk éhsége. Ebben a játékban ugyanis az éhség az igazi főgonosz. Minden egyes lépés a folyosókon egyre közelebb taszít az éhhalálhoz. Gyakorlatilag ez a mozgásunk nyersanyaga – ha nincs elég kaja, a kilenc szintet a lehető legkevesebb lépésből kell megoldanod, különben ott maradsz az enyészetnek.

És itt jön a képbe a Gremlin, aki szerintem a videojáték-történelem egyik legidegesítőbb teremtménye. Ez a kis dög nem csak a HP-dat faragja, hanem szépen módszeresen kilopkodja a kaját a táskádból, miközben te próbálod őt miszlikbe aprítani. A poén? Ha lecsapod, az ellopott élelmet már nem kapod vissza. Ha tehát nem maradt elég tartalékod a visszaútra Lord Britishhez, akkor simán éhen halsz a kijárat előtt két méterrel. Ennél dühítőbb dolgot pedig még egy elrontott joystick-kalibrálás után sem tudok elképzelni.

A cél és az út is napnál világosabb

Miután végeztél az összes kijelölt rondasággal, Lord British lovaggá üt, "bolond halandó" helyett már Lord-nak szólít, majd megkér, hogy emeld meg a telefont, hívd fel a 415-569-9126 telefonszámot és jelentsd hősies tetteidet! De komolyan - egy telefonszámot kellett fölhívni, ahol jó eséllyel Garriott édesanyja gratulált a program végigjátszásához! Kedves gesztus, a korszakra jellemző személyes kapcsolatot példázza fejlesztő és játékos között.

Összességében az Akalabeth ma már inkább múzeumi darab, mintsem esti szórakozás, de ha látni akarod, honnan indult az egyik legikonikusabb RPG-sorozat, egyszer mindenképpen érdemes betölteni – már csak a tisztelet kedvéért is. Csak ne felejts el uzsonnát csomagolni!

A Guts 'n' Garters in DNA Danger először az 1997 szeptemberi 576 KByte hasábjain került elém, és azonnal beleszerettem. Akció-kémfilmes miliő, gyönyörű, előre renderelt hátterek, egy macsó főhős, egy szexi főhősnő, és izgalmas, újszerű akció. Ráadásul a magazinban olvasott leírás is olyan hatással volt rám, hogy szinte ott éreztem magam a kezdő helyszínen; fedezékben lapultam az ellenséges katonák zárótüze elől, miközben egy helikopterről is szórták rám a halált. Vári Zoli olyan kedvcsinálót írt a programhoz, amitől mindenképp át akartam élni ezt a kalandot. 25 évvel később végre sikerült, így most kiderül, vajon a játék felér-e az újságcikkhez.

Néhány évvel ezelőtt bukkantam rá erre a példányra, és azonnal lecsaptam rá, ugyanis bármennyire is imádtam volna ezt a játékot 1997-ben, egyszerűen nem tudtam beszerezni! Akkoriban nem volt rá pénzem, mert elég drágán mérték, mikorra meg tudtam volna vásárolni, addigra már sehol sem volt elérhető. Az 576 shop-ban már nem volt belőle, és nem is tudtak rendelni, más boltok pedig még csak nem is hallottak róla, az ismerőseimnél pedig nem volt warez verzió sem. Majd' megőrültem, hogy ne jutok hozzá! Éveken át üldöztem, de végül 2005 körül feladtam a vadászatot. A kíváncsiságomat a YouTube sem elégítette ki, mert 3 évvel ezelőttig gameplay-t sem töltött fel senki. A Guts 'n' Garters in DNA Danger egy megfejthetetlen talány maradt számomra, míg nem pár évvel ezelőtt rábukkantam egy eladó példányra, ráadásul nem irreálisan magas áron.

A birtokomba került verzió az első és kábé egyetlen európai megjelenés, de sajnos nem nagydobozos, olyat egyelőre nem sikerült vásárolnom. Éppen ezért egyáltalán nem izgalmas darab, a magyar kiskönyv is nuku, így csupán eszmei értéke van számomra. Ha találtok valahol teljes verziót (és nem ebay-en), szóljatok!

Mivel a doboztól nem ájultam el (pontosabban nem is láttam), kénytelen vagyok magáról a szoftverről többet értekezni. Már csak azért is, mert 1997 óta kerülgettük egymást, és végül csak tavaly sikerült ténylegesen farkasszemet néznem vele. 25 év várakozás hosszú idő – ennyi bőven elég ahhoz, hogy a nosztalgia rózsaszín ködje felszívódjon, és ne egy gyermeki álmot, hanem a rideg valóságot lássam a monitoron.

A Magic Canvas srácai ’97-ben valami olyasmit próbáltak, ami akkoriban nagy divat volt: fogni egy régi, bevált receptet, és modern tálalásban újra eladni. A recept jelen esetben a Cabal és az Operation Wolf által kikövezett úton halad, némi fapados kalandjátékos beütéssel megbolondítva. A feladat egyszerű, mint egy faék: adott egy előre renderelt háttér, előttünk pedig a karakterünk és egy célkereszt, amit függetlenül mozgathatunk. A cél? Felszámolni a végeláthatatlan hullámokban érkező ellenséget. Ma már rásütnénk az „arcade rail shooter” bélyeget, és mennénk tovább. Néha tárgyakat vehetünk fel, és használhatunk, de semmi egetrengető bonyodalom nincs, kábé kulcsot-a-zárba. A technikai háttérre persze nem lehetett panasz, hiszen a grafikát méregdrága Silicon Graphics munkaállomásokon izzasztották ki – ez akkoriban garancia volt a minőségre.

Mai szemmel nézve a látvány persze már kicsit kopottas, mint egy sokat nyúzott 576-os címlap, de számomra még mindig emészthető. Aki szereti a Diablo vagy a Crusader sorozat izometrikus báját, az itt sem fog sírva fakadni. Ahol viszont elvérzik a produkció, azok az átvezető animációk. A korai 3D Studio próbálkozások egyszerűen szánalmasak – szerencsére a sztorit nem ezekből kell kihámoznunk. Kicsit azért fájt, hogy a többórás izzasztó küzdelem végén egy Minimax-szintű rajzfilmmel szúrták ki a szememet.

A hangulat egyébként rendben van: a zene és a környezet a késő hidegháborús kémfilmek miliőjét idézi, ami nálam telitalálat. A forgatókönyv szerint egy Wort nevű tábornokot kell móresre tanítanunk, aki DNS-manipulációval és mutánsokkal próbálja átvenni a hatalmat a világ felett. A piszkos munkát Hank 'Guts' Carter vagy Stacy 'Garters' Pringle bőrébe bújva végezhetjük el. Hogy kit választasz? Édesmindegy. Sem játékmenetben, sem történetben nincs különbség köztük, még alternatív útvonalakat sem kaptunk. Mivel hőseink némasági fogadalmat tettek az akció során, a személyiségükről is annyit tudunk meg, mint egy darab kőről. Újrajátszási faktor? Zéró. Rejtett extrák, easter eggek? Nyomuk sincs. High-score tábla? Elfelejtették.

És akkor ott van a főgonosz... Wort tábornok nem félelmetes, inkább egy szánalmas bohóc, aki kardot lóbálva ront ránk egy farkasvonta harci szekéren. (Igen, ezt emésszétek egy kicsit...) Némi távolságtartás, pár jól irányzott rakéta, és a tábornok úr már mehet is a süllyesztőbe. Az én ítéletem az, hogy semmi értelme egynél többször nekifutni ennek a nem túl combos akciónak.

Az Ocean egy becsületes, de felejthető árkád lövöldét tett le az asztalra. Pár órára leköti az embert, de ha belegondolok, hogy '97-ben egy talicska pénzt kicsengettem volna érte, most elég morcos lennék. A Guts 'n' Garters in DNA Danger nem rossz, de csak egy szimpla, közepes, egyszer használatos darab. Gyűjtői szemmel sem egy Szent Grál, de mivel évtizedekig vártam rá, megkapja a helyét a polcon. Ott legalább nem kér enni, én meg néha elégedetten letörlöm róla a port.

Mivel eredeti hardveren tudtam csak megszólaltatni a játékot, ott pedig nem volt lehetőségem képet kiszedni, a screenshot-okat az OldGames.sk-ról kölcsönöztem.

Az Ultima sorozat példányait beszerezni nem könnyű, nagyon kevés jó állapotú van a piacon, és mivel rengeteg különböző kiadás jelent meg az évek során, az sem mindegy, melyikre csapok le. Néhány évvel ezelőtt, egy felszámolás alatt lévő gyűjteményből csippentettem ki a 'The Complete Ultima VII' című darabot, ami a hetedik rész legteljesebb kiadása. Tartalmazza az alapjátékot 'The Black Gate' címmel, és a 'The Forge of Virtue' kiegészítőt is, továbbá a VII. rész második epizódját, a 'The Serpent Isle'-t és annak kiegészítőjét, a 'Silver Seed'-et. Mindezt CD-n és természetesen MS-DOS-on futtatva. Ettől még vadászok az első kiadású, fekete dobozos verzióra is, csak sajnos egyelőre olyan helyekről tudnám beszerezni, ahonnan a szállítási költség magasabb lenne, mint maga a játék ára.

Az Ultima VII a sorozat harmadik trilógiájának első része, és annak rendje és módja szerint rengeteg újítást hozott a sorozatba. Új, szövevényes történet, vadiúj antagonista, teljesen új grafikai motor, izgalmas kezelőfelület, szinkronos intro (legalábbis a maga korában ez új dolog volt), és persze a '92-es korhoz képest hatalmas gépigény (ez egy tipikus Origin-betegség volt, bármelyik újonnan megjelenő játékukkal játszani akartál, előtte a PC-det kellett kicsit fejleszteni). Amikor még 386SX-ek figyeltek 2MB RAM-mal az íróasztalokon, akkor a zökkenőmentes futtatáshoz egy 486-os, 4MB RAM-mal, és egy legalább 40 megás HDD kellett neki, amiből 25 megát el is foglalt.

Szóval minden megújult a sorozatban, és erről a bátor, mi több, vakmerő fekete csomagolás is tanúskodott. Semmi extra rizsa, csak néhány képernyőfotó a hátoldalon, és a játék címe a fedélen, minden más ébenfekete. Ki ne akarta volna azonnal leemelni a polcról?! Ezzel szemben a CD-ROM Classics kiadás jellegtelen, minden merészséget és feltűnést kerülve simul bele bármilyen gyűjteménybe.

A CD-ROM Classics nem csupán helytakarékos, de totál jellegtelen is

 A sztoriba nem akarok mélyebben belemenni, egy külön cikksorozatban fogok írni róla, arra azonban készüljön fel minden kalandozni vágyó, hogy HATALMAS fába vágja a fejszéjét, aki nekiveselkedik az Ultima VII-nek. Maga a Black Gate önmagában jó 50-60 óra, erre jön a Forge of Virtue kiegészítő a maga 5 órájával. Ha ez nem lenne elég, akkor már töltheti is be a The Serpent Isle folytatást, a The Silver Seed add-onnal, és szíjazza be magát a székébe újabb 50 órára. Nem állítom, hogy ez jó dolog, és azt sem, hogy minden perc maradéktalanul megéri, de az biztos, hogy monumentális darabról van szó.

Sajnos a '93-as CD-ROM Classics kiadás a legpuritánabb, a korongon és a kötelező vásárlói tájékoztató kiskönyvön kívül semmi extrát nem kapunk vele. Ami pluszként jön, az mind a lemezen van, mint például a Compendium, egy Britannia térkép, és megannyi olvasnivaló.

Vegyük észre a dobozon azt a két feliratot, ami azt hirdeti, hogy több, mint 200$ értékű szoftvert tartasz a kezedben, illetve amelyik arra tér ki, hogy ezeket bizony a HDD-re kell telepíteni. Oh, azok a régi szép idők!

A CD-ROM Classics verzió futtatásához a '92-es gépigényen felül természetesen egy CD-ROM-ra is szükség van

Ezt a verziót egészen könnyű beszerezni, jobb állapotú, "meztelen" példányok már 15-20$-tól kaphatók, de egy dobozos kiadásért akár 40-50$-t is elkérhetnek. Tényleg csak azoknak a gyűjtőknek ajánlom, akik annyira rá vannak csavarodva az Ultima játékokra, mint például én. Egyáltalán nem érdekes gyűjtői szempontból, vannak sokkal izgalmasabb kiadások is.

Szia! Örülök, hogy újra itt vagy!

Előző cikkemben említettem, hogy a kilencvenes évek legelején egy csepeli művelődési ház kis szobájában üzemelt egy játékbarlang, ahol néhány SEGA Mega Drive és SNES gép mellé lehetett leülni játszani, fejenként 500,- Ft-ért óránként. Most ebből a játszóházból szeretnék pár emléket megosztani.

Történt ugyanis, hogy családom nyomdai kapcsolatai révén volt szerencsém igen korán hozzájutni az aktuális magazinokhoz, azaz a megjelenés előtt minimum egy, de inkább két héttel. Ennek akkoriban azért volt jelentősége, de ma már, az internet korszakában ezt nehéz elképzelni. Akkoriban érkezett meg a játékbarlangba a Mortal Kombat 1 Mega Drive változata, ami egy amerikai kongresszusi döntésnek köszönhetően, alapvetően cenzúrázott változatban volt játszható, azonban egy szupertitkos kód segítségével (amit azóta is álmomból felébresztve is el tudok ismételni) az eredeti, paradicsomlében gazdag játékot lehetett élvezni. Nos, mivel ez a kód Magyarországon kábé elsőként az 576 KByte olvasói számára lett felfedve, ezért érthető már, hogy az én két hetes előnyöm miért volt akkora nagy szám. Amint megpillantottuk az újságban a kódot, azonnal rohantunk barátommal a művházba, befizettük a sarcot, kikértük a játékot, és már nyomtuk is be a kódot. Volt ott ámulás mindenki részéről, mikor elsőként Sub-Zero-val sikerült kitépni az ellenfél gerincét! Volt 5 perc, amíg király voltam... Később kiderült, hogy a játszóház tulajdonosa már régen tudta a kódot, mert Bécsből, ahonnan a játékot hozta, már mindenki izommemóriából benyomta. Ennyit erről...

Egy másik alkalommal, még épphogy csak beléptünk a helyre, amikor a tulaj megállított minket: "Hé, te tudsz Vegával?" - a kérdés arra vonatkozott, hogy jól játszom-e Vegával a Street fighter II Turbo-ban. Nyilván nem voltam jó Vegával, hiszen a sráchoz képest tizedannyit sem játszottam a játékkal, úgyhogy magabiztosan azt mondtam: "Igen.". Kézbe vettem a kontrollert, és jöhetett az utolsó előtti bunyó, Sagat ellen. Simán nyertem, mégpedig a jó öreg mindengombotegyszerrenyomkodjunkaztleszvalami módszerrel, amivel később egyébként a húgom olyan magabiztosan vert laposra a Tekkenben, hogy csak pislogtam. Nos, képzelheted azt az üdvrialgást, ami ott volt, amikor levertem Sagat-ot. Onnantól kezdve a játékterem tulaja (nevezzük Lacinak) folyamatosan odajött hozzám az asztalhoz, ahol játszottam, hogy segítsek neki leverni ezt vagy azt a boss-t. Az első sikertől eltekintve többé szinte sosem tudtam hozni a bravúrt, nyilván, mivel rohadtul nem ismertem a játékot, de az már senkit sem érdekelt, megvolt a villanásom. Olyankor, amikor Lacinak kellett beállnom segíteni valami játékban, akkor mindig kitolta a játékidőmet, amiért fizettem, fél órával. Rendes srác volt.

Az egyik legszórakoztatóbb, és egyben legbrutálisabb játék SNES-en a Super Mario world. Ezen lehet csámcsogni, de aki megpróbálta valaha kicsontozni, minden titkot megszerezni, az talán egyetért velem. Nos, egy alkalommal, amikor mentem be a művházba, éktelen ordítást hallottam kedvenc bűnbarlangom felől. Sietősre vettem a lépteimet, és mikor befordultam az ajtón, azt láttam, hogy egy kontroller állt ki egy kis TV képernyőjéből, Laci pedig vörös arcát a tenyerébe temetve ült a kasszánál. Megkérdeztem volna, mi történt, de a SNES-ben megláttam a kazettát: Super Mario world. Meglapogattam Laci hátát, talán dünnyögtem is valami megnyugtatót, és leültem egy MD elé. Szerintem évtizedekig nem mertem nekiülni a Super Mario world-nek.

A kilencvenes évek elején bizonyos háztartások bevétele rakétaként emelkedett (és később ugyanúgy állt földbe), ennek köszönhetően egyre többen engedhettek meg maguknak egy konzolt otthonra. Laci és a művház tündöklése hanyatlásnak indult, de még egy utolsó hattyúdal erejéig szervezett egy házibajnokságot a leghűségesebb, legrégebbi vendégei között. Három játékkal lehetett indulni: SSF2T, MK és talán valamelyik Sonic. A fődíj már nem tudom, mi volt, de kicsivel komolyabb, mint egy zsák szotyi. A lényeg az, hogy ugyebár mindenki ismerte már egymást, ezért a házibajnokság egy kicsivel volt csak több, mint egy átlagos nap, mivel amúgy is egymás ellen játszottunk máskor is, ám megjelent a színen egy langaléta srác is, akit nevezzünk most Somának. Kábé senki sem látta őt a teremben, nem lehetett róla tudni semmit. Laci állítása szerint ő egy másik, azóta bezárt játéktermének a vendége volt, ezért jöhetett játszani. Haverként üdvözöltük hát a szerény, szűkszavú, kicsit fura Somát. Jókedvünk hamar alábbhagyott, amikor MINDHÁROM kategóriában a földbe döngölt mindenkit. Mindezt szerényen, rezzenéstelen arccal, egyetlen üdvrialgás vagy örömkiáltás nélkül. Hamar megszerettük Somát, mert nem csupán megalázott minket, de játék közben tanított is. Elmondta, hogyan kell időzíteni az ugró rúgás után a lábsöprést Mortal Kombatban, vagy melyik pixelnél kell állnia az ellenfélnek, amikor Chun Li-val elindítod a helikopterezést (ez természetesen nem a hivatalos neve a hölgy mozgásának), vagy hogy melyik tégláról lehet felugrani a pálya tetejére, hogy ott végigszaladva veszély nélkül érjünk célba a Super Mario mittoménhányban. Soma jófej volt, és mint később kiderült, a játéktermekben is ismerték szerénysége és tehetsége, nomeg az ott töltött idő és elköltött aprópénze miatt. És egyáltalán nem bántuk, hogy minden játékban elgyepált minket, mert jól éreztük magunkat, és közben tanultunk is. Tucatnyian álltuk körbe a játékosokat, szurkoltunk, hangosan örültünk egy-egy látványos jelenetnek, és természetesen mindenki ki akart állni egy menetre a bajnok ellen. Csodás idők voltak, de sajnos hamar kiderült, hogy ezek voltak a klub utolsó napjai.

Nem sokkal később Laci bejelentette, hogy végleg bezárja a boltot. A konzoljait és a játékokat kiárusította (egyébként elég drágán, nem is kelt el mind), majd egyik napról a másikra a kis klubszoba ajtaján végleg kattant a zár. Laciról azóta sem tudunk semmit... Szomorú nap volt, de nem sejtettük, hogy hamarosan már nem is emlékszünk rá, mert a sebre új őrület csavarja fel a gyógyszeres kötést. Új korszak kezdődik a hobbink történetében, ami legalább olyan mértékben üríti ki zsebünket, mint az a bizonyos játszóház Csepelen, a kilencvenes évek elején...

Terminator 2, Time crisis, Mortal Kombat, Revolution X, és még hosszan sorolhatnám... A kilencvenes években egy videojáték konzolra vagy PC-re történő átiratának minőségét az határozta meg, mennyire volt képes megközelíteni a játéktermi változat minőségét. Ez volt a játékélmény zsinórmértéke, a képzeletbeli minősítési rendszerünk tízes skálája, ahol a 10-es állt legközelebb az árkád élményhez, az 1-es pedig... nos, az egy galaxisban sem volt vele.

Történt egyszer, hogy egy barátommal sétáltunk Csepelen, amikor furcsa, de ismerős hangokra lettünk figyelmesek. Mély, öblös basszusok, csilingelő magasak és trillázó dallamok. Azonnal felismertük, ez a Street Fighter 2 zenéje! Guile pályájának zenéje annyira jellegzetes volt, hogy lehetetlen volt összetéveszteni mással. Követtük a muzsikát, ami egy kis sarki cukrászdához vezetett minket, ahol nálunk idősebb srácok álltak körbe egy kabinetet, amiből másodpercenként ordított fel a Hadouken, majd a menet elvesztése után a sokunk által ismert visszaszámlálás. Csörrentek a húszasok (igen, húsz forint volt egy menet, amikor ugyanott, ugyanennyibe került egy gombóc fagyi), majd ment tovább a joy nyüstölés. A kis társaság hamar kifogyott az apróból és elszivárgott, mi pedig ott maradtunk és zavartalanul csodálhattuk a látványos demót pörgető gépet. Barátom ördögi mosollyal előhúzott a zsebéből egy érmét, amit fagylaltra tartogatott, és én lélegzetvisszafojtva néztem, ahogy behelyezi a gép nyílásába. Rátenyerelt a start gombra, és indult is a bunyó. Ugrások, rúgások, hárítások, speciális mozdulatok, tűzlabda esők és vad csatakiáltások - helyett egy kb. kétszer öt másodperces alázást adott elő a gép, ami során feltörölte a padlót barátom karakterével. De milyen tíz másodperc volt az! Mi tényleg úgy éltük meg, mintha egy tenyérizzasztó bajnokság fináléjában lettünk volna. Azonnal kialakult bennünk a függőség, és minden mozdítható aprópénzünket ide kezdtük el hordani, hogy kis adagokat vehessünk az áhított szerből.

A Street Fighter II játéktermi verziója stílusos és gyors grafikájával, fülbemászó zenéjével azonnal rabul ejtett minket

Hetekkel később, egy szokásos látogatás során a Street Fighter helyett egy másik gép fogadott minket, amit sokkal többen álltak körbe, a sor minden túlzás nélkül az utcán állt. Mindenki akart pár másodpercet magának, és ezért képes volt akár egy órát (!) várni. Hihetetlen hangulat, közös szurkolás, örömkiáltások a véletlenül előadott speciális mozdulatok után - így debütált nálunk a Mortal Kombat játéktermi gép.

A látványos kivégzések tették rá a pixelvértől csöpögő meggyet a hab tetejére

 A kis csillagtelepi presszó befogadóképessége hamar kevésnek bizonyult, és a játszani vágyók új helyet kerestek, ahol nagyobb tér és több gép áll rendelkezésükre. És a csepeli vállalkozók meg is hallották sóhajunkat, és hamar meg is nyílt egy játékterem, ami a Club 21 néven híresült el.

Hatalmas tér, a hangszórókból üvöltő rockzene, folyamatosan demózó gépek, de olyanok, amiket addig épp csak az 576 Kbyte oldalain láthattunk. Igen, akkoriban a Nyugati és a Déli pályaudvarnál már régóta működött a két nagy játékbarlang, ahonnan az akkori újságírók rendszeresen beszámoltak az újdonságokról, de a mi kis szigetünkre a Club 21 által érkeztek meg ezek a csodák.

Terminator 2, Revolution X, Mortal Kombat 3, Killer Instinct. Kinek nem dobban hatalmasat a szíve ezeket a címeket olvasva? És lám, milyen kicsi a világ, ugyanaz a társaság gyűlt össze a gépek körül, mint pár hónappal korábban a művelődési ház kis szobájában, csakhogy most nem SNES és MD gépeket, hanem valódi árkád masinákat nyüstölhettünk. Pontosan ott folytattuk a játékot, ahol korábban abbahagytuk - körmérkőzések, házibajnokságok során mértük össze tudásunkat, a játékok karaktereit egyesével tanultuk ki, sok elvesztett meccs és rengeteg gyakorlás során tökéletesítettük a technikákat.

A Killer Instinct látványban, zeneileg és játékélményét tekintve is igazán különleges élményt nyújtott

És az árazás...! Már csak 20,- forint volt egy játék, nem többszáz pénzt kellett leszurkolni fél órára. Természetesen a szumma a nap végén jóval többre jött ki, de mivel apránként és aprónként fogyott a zsebpénzünk, kevésbé éreztük meg. Tipikus önámítás a "szer" iránti vágy magyarázása okán. De imádtuk. Alig vártuk a tanítási idő végét, hogy csapatostul mehessünk a "klubba". Addig a szünetekben beszéltük ki a különböző karakterek speciális mozdulatait, lapozgattuk az 576 KByte kis piros mellékletét Cyrax speckói után; kinyírtuk és a füzetünkbe ragasztottuk az említett magazin cikkeit, amiben Killer Instinct mozgássorokat taglalt Martin, majd délután kettőkor útra keltünk és megszálltuk a Club 21-et.

Amikor épp nem bunyózni akartunk, akkor is volt gép, amin játszhattunk - és ekkor lettek nagy kedvenceim a lightgun, vagyis fénypisztolyos játékok. Az Aerosmith kiszabadítása a Revolution X-ben, a SkyNet által küldött gyilkológépek halomra lövése a Terminator 2 fröccsöntött, de királyul rezgő Uzi-jaival felejthetetlen kooperatív élmények voltak. És ez egy fontos kulcsszó volt: a kooperatív. És bár szerettük összemérni a képességeinket, de a lövöldözős stuffoknak megvolt az a hatalmas vonzereje, hogy egymást segítve kellett eljutni a győzelemig.

A szóban forgó gépeket is szeretném majd egyesével bemutatni, ha találok belőlük még működő példányt valahol, amit be tudok fotózni.

Sajnos idővel kiszorultunk a Club 21-ből, mivel az akkori törzsvendégek nem szerették, hogy kölykök lepik el minden délután a helyet. Szép lassan fogyni kezdtek a gépek, egyre több lett a billiárdasztal és a dohányfüst, a macák és a "vállalkozók", mi pedig kénytelenek voltunk megint odébbállni. Mindeközben az árkád-kultúra is kezdett visszaszorulni, köszönhetően az egyre erősebb 32 és 64 bites konzoloknak, valamint a PC alkatrészek árának csökkenésének, így a kicsit tehetősebbek már hazavihették a játéktermi élményt, és már nem dobálták a 20, majd 50 forintosokat a perselyekbe.

Ha tudomásotok van olyan helyekről, ahol ezek a gépek megtalálhatók, írjátok meg kommentben!

Még egyszer felragyogott a fény, amikor pár évvel később egy új játékterem nyílt Csepelen.

A képeket a Wikipédia, az OldGames.sk és a Pug Hoof Gaming oldalakról szedtem.

Helló megint!

Végre-valahára belevághatok a blogok írásába! Az elmúlt másfél évben volt mindenféle, ami visszatartott vagy akadályozott, de elérkezett az idő, hogy zavartalanul posztolgathassak.

Én még a C64-es korszak gyermeke vagyok, annak a korszaknak, amikor a számítógépeket még Ausztriából, alkatrészeire szedve kellett becsempészni a Dacia vagy a Lada különböző pontjain szétterítve (hátsó ülésen pokróc alatt, első ülés alatt, kesztyűtartóban, vízpumpa mellett, hűtőrács mögött, stb.), ezért bár korábban kezdtem ismerkedni a videojátékokkal, a PC csak későn, tizenegykét évesen került a látókörömbe. Az első alkalom, amikor PC-vel, PC játékkal találkoztam, az valamikor a kilencvenes évek legelején történt (kis kiegészítés: Macintosh-hoz kicsit korábban volt szerencsém, mert a családunkban volt, aki már azon dolgozott, de az egy másik történet lesz... talán egy másik blogban), mégpedig az egyik osztálytársaméknál, akinek valamelyik szülője (már nem emlékszem ki) PC-n dolgozott, és amikor náluk voltam, beröffentette a 286-ost és a Hercules monitort, majd alig pár másodperccel később már ugráltunk-kaszaboltunk is a fekete háttér előtt egyszínű, sárga grafikával megjelenített fantasy eposszal, a Silmarils 1989-ben megjelent játékában, a Targhan-ban. Nem emlékszem már, mi volt, ami megfogott ebben a PC nevű dologban, mert amit azt illeti, a grafika pocsék volt, a hangok a PC speaker-en finoman szólva is idegesítően csipogtak, és a monokróm kijelzőn megjelenő kép nagyon elmaradt az akkor még igencsak népszerű C64-es játékok látványától.

Itt még nem volt akkora nagy különbség grafikailag a C64-hez képest.

Még azt sem mondhatom, hogy a program betöltési ideje volt vonzó, mert az önmagában még nem okozott volna nyálcsorgatást. A billentyűzet lágy mechanikus kattanása? Az egér használata? Lehetséges. De mind közül legjobban talán az a mondat fogott meg, amit a barátom játék közben mondott: ez most ilyen, de majd veszünk színes monitort és hangkártyát. Egy hang... mit? Ekkor elmagyarázta nekem, hogy PC egy moduláris valami, és ahhoz, hogy minél jobb élményt kapjunk játék közben, hogy minél erősebb gépen "dolgozhasson Apa", ahhoz különböző kütyüket kell majd vásárolni bele. Leesett az állam. De tényleg. Egy számítógép, amit bővíteni lehet?! A C64-be max. egy cartridge-ot helyezhettünk, ebben pedig mindent is ki lehetett cserélni? Ráadásul nem kellett szétpakolni a kiegészítőket a szoba padlóján, hanem elfért egy dobozban a monitor alatt?!

Azt hiszem, ez utóbbi gyújtotta fel bennem a rajongás lángját, ami egészen 1993-ig csak pislákolt bennem. Pontosabban alaplángon, lassan égette fel a lelkemet. Az ominózus naptól kezdve már nem igazán vettem elő a C64-et, akkor is - apám unszolására, aki még mindig szerette - alig piszkálgattam meg, és egy szerencsétlen tipográfiai hiba miatti korai BASIC-programozói kudarcom is csak messzebb lökött a 8-bites géptől. Másról sem álmodoztam, csak a 286-osról, ami ormótlan bauhaus-i bájával tornyosult az íróasztalon. Az alapláng 1993 októberig pislákolt, amikor is valami újra felszította, és mindent felégetett bennem. Édesapám beszerzett egy példányt az 576 KByte 1993. októberi számából. Ezzel párhuzamosan tehetősebb családból származó osztálytársaimhoz is megérkeztek a 386-osok és a 486-os PC-k, és ezzel elindult az az utazás, ami a mai napig tart, a megállíthatatlan rajongás a kilencvenes évek videojátékai, és különösen a PC-játékok iránt.

Ez az a példány, ami elindított az úton... Mára már eléggé viharvert.

1993 nagyon jó év volt, nagyon jó volt videojáték rajongónak lenni. Rengeteg, mára alapműnek, stílusteremtőnek számító program jelent meg, gyakorlatilag minden hónapban volt legalább egy tuti befutó szinte bárimilyen stílusban. Ettől az évtől kezdve rendszeres vendég voltam barátomnál, aki egy 486 DX100 büszke tulajdonosa volt (ezúton is köszönöm neki, és köszönöm anyukájának a finomabbnál finomabb süteményeket), és a legtöbb akkor megjelent játékot kipróbálhattuk. Ja, a warez... erről írok majd bővebben.

De nem csupán a PC dübörgött ekkor, hanem a konzolok és a játéktermek is. A művelődési házunkban üzemeltetett "bűnbarlangban" 5-6 Mega Drive és talán 3 SNES várta a rengeteg fölösleges forintot... akarommondani a játszani vágyókat. Basszus, ha belegondolok, mennyibe került az a szórakozás... 500,- Ft volt egy óra játék!!! Az ma kb. 6.000,- Ft lenne. Egy óra. Őrület. A srác, akié a terem volt, kockásra kereste magát az alatt a kb. egy év alatt, amíg üzemeltette. Jó, a gépeket és a játékokat be kellett szereznie, ami azért komoly invesztálás volt akkoriban. 5 Mega Drive, darabja 20.000,- Ft, 3 SNES, darabja 30.000,- Ft, egy rakat játék, terembérlet, stb. Mai értéken akár 5 milliójába is kerülhetett az indulás, úgyhogy akár egy hónap alatt meg is térülhetett neki (a bruttó átlagbér 1993-ban 27.000,- Ft volt). Whatever... A lényeg az, hogy valami olyat tudott adni, amit akkor szinte senki más, és a PC iránti vágyakozásomat a konzolok iránti vágy szélesítette ki sajgó, tátongó sebbé lelkemen.

1994-ig kellett várnom, míg szüleim részletfizetés mellett meg tudtak vásárolni egy PC-t. Ez már Pentium osztályú volt, ami azért is volt nagy szám, mert a barátaim még a 486-osokat nyüstölték, és én, a proli gyerek már ennyivel előrébb járhattam hozzájuk képest. De természetesen ez sem volt felhőtlen, de arról, hogy mit szívtam azzal a géppel, majd később írok.

Maradjunk hát 1993 októberénél, mivel is játszottunk akkoriban a barátaimmal...

 Ja, itt egy nagyon fontos dolgot kell beszúrnom, miszerint akkoriban az 576 KByte magazin és bolt volt az, ahonnan az információkat szereztük, mivel is érdemes játszani. Éppen ezért szorosan követtük az újságban lévő megjelenéseket, tehát kb. ugyanabban a hónapban meg is kaparintottuk a játékokat, amikor az újságban lejöttek.

Októberben tehát: Warlords II, One step beyond, Wayne's world és a The dark half voltak a PC-s kedvenceink, míg a konzolos barlangban a Street fighter II Turbo-t, a Global gladiators-t nyüstöltük SNES-en. Ezek közül sajnos jelenleg semmi nincs meg a gyűjteményemben, úgyhogy részletesen majd csak akkor írok róluk, amikor megérkeznek.

Ez is egy jó hosszú révülés lett, remélem nem untad, és a következő cikkeket is elolvasod majd. Köszi, hogy itt voltál.

1993-ban, az alig 12 éves Lacika (egy átlagos csepeli kissrác) és barátja, Viktor rendszeres vendégei voltak a helyi művelődési ház egyik kis termének, ahol az asztalokon a korabeli két legnépszerűbb konzolgyártó gépei sorakoztak arra várva, hogy hőseinkhez hasonló fiatalok vaskos készpénz ellenében rövid, de feledhetetlen időt tölthessenek velük. Sega, Nintendo, Mortal Kombat, Street Fighter, Super Mario, Sonic… ezek voltak azok a szavak, amiket szüleink ugyan nem értettek, de nekünk egyszerre dobbant tőlük a szívünk.
Természetesen mi sem úgy jöttünk a világra, hogy értettünk hozzá, hanem első sorban az 576 Kbyte magazinnak, és azon belül is Martinnak köszönhetően ismertük meg, mi is az a Sega és a Nintendo (nna jó, ez utóbbit Dévényi Tibi bácsinak is nagyban köszönhettük), és miért jó konzolon játszani, mikor mindenkinél a C64, az Amiga, vagy esetleg egy PC volt a videojáték. Csakhogy a magazin utolsó oldalaira pörgetve, ahol az 576 shopok kínálták portékáikat, megláttuk, mennyibe is kerülnek ezek a csodák, és bizony ott dobtak szüleink egy hátast, miután hosszú nyaggatást követően megnézték, mit is akar ez a gyerek annyira karácsonyra. A Super Nintendo-ért (röviden SNES), és a Sega aktuális masinájáért, a Mega Drive-ért (vagy röviden MD), bizony 20-25.000,- Ft-ot kellett kiperkálni, és akkor játékokról még nem is beszéltünk, amik 5-6.000,- Ft átlagos áron voltak beszerezhetők. Csak érzékeltetésképp, a bruttó átlagkereset 1993-ban valahol 27.000,- Ft magasságában volt (és akkor még fillérre végződött a tej és a kenyér ára). Egy átlag csepeli család számára megfizethetetlen volt egy ilyen gép, ezért is terjedt el annyira széles körben a méltán hírhedt “sárgakazis” konzol, de róla most itt nem ejtenék több szót, nem ő lesz a főszereplő.
Szóval csak a magazin hasábjain látható képek, a televízióban mutatott, zavaróan alacsony felbontású felvételek, és a korábban már említett művház kis szobájában kialakított játékbarlang voltak azok a lehetőségek, ahol kicsit megmártózhattunk a konzolok világában.
Aztán 1995-ben az iskolának és szüleimnek köszönhetően lehetőségem nyílt Angliában tanulni az angol nyelvet, és egy ottani családnál lakni, akiknél volt egy Sega Master system és egy Mega Drive a háztartásban (ez nálunk akkoriban elképzelhetetlen volt, révén az említett konzolok ára akkoriban az átlagkereset mértékét súrolták). A következő hetekben rengeteg időt töltöttem a nagyobb gép mellett vendéglátóim gyerekének társaságában (igen, a tv előtt, a padlószőnyegen hasalva/ülve, sütemény és üdítő társaságában, ahogy azt az idilli 90-es években készült képek is ábrázolják), és ezen a ponton szerettem bele teljesen a Sega gépébe. Amint lehetőségem volt, Viktor barátommal ellátogattunk az Oxford street-re, és bementünk a Virgin Megastore-ba, hogy megnézzük, milyen konzolt kapunk ott a pénzünkért, hiszen Angliában minden olcsóbb, ugye (legalábbis ezt hittük mi). Ugyan nem jöttünk ki üres kézzel, mert egy Nintendo Game Boy-t és hozzá egy játékot sikerült megvásárolnunk, de a Sega gépéért mért vételárnak csupán a töredékével rendelkeztünk. Ekkor határoztam el, hogy amikor majd felnőtt leszek, vásárolok egy Mega Drive-ot, és akkor az összes játékkal játszom majd, amikkel addig csupán a magazinokban találkoztam. Teltek az évek, és természetesen nem vásároltam meg az áhított konzolt, mi több, egyre messzebb kerültem ettől a dologtól, ugyanis a videojátékok fejlődése brutálisan felgyorsult, és a jó öreg 16-bit feledésbe merült a poligonok, shaderek és a hardverfejlődés árnyékában.
Az ezután következő évtizedekről, majd a retro-lázról nem írnék, hiszen ezt a témát nálam sokkal tehetségesebb emberek számtalanszor megénekelték már, mi több, egyeseknek a mai napig hajtja hajóját ennek a jelenségnek a szele. Ami számomra sokkal fontosabb, hogy a 16-bites kis masinák újra előkerültek a pincékből/padlásokról, és sokszor elképesztően szép állapotban cserélnek gazdát némi készpénzért. Elérkezettnek láttam hát én is az időt, hogy belevágjak, és megvalósítsam gyerekkorom egyik nagy álmát: beszerzem mindazokat a konzolokat és játékokat, amikről a 90-es években csak álmodtam. Nem fogok teljes gyűjteményre rámenni, nem fogom a 90-es évek összes konzolját beszerezni, és az sem fog érdekelni, ha nincsenek meg a dobozok, nekem csak az a fontos, hogy ott legyenek a polcomon. Szeretném átérezni azt az érzést, ami akkor fog el, amikor hátradőlve ránézek a polcra, és ott vannak a masinák és kazetták, és halkan azt mondhatom, hogy “megvan”. Hogy egy pillanatra összenézhessünk a 12 éves Lacikával, és elégedetten bólintsunk egymásnak.

Nos, ennyi bevezető után ugorjunk is neki, miről fog szólni ez a blog!
A cikkeket elsősorban magamnak és barátaimnak szánom, és semmilyen professzionális újságírói igény nincs bennem, ezért olyanok lesznek, amilyenek. Azt szeretném megörökíteni, milyen élményt tudnak ma nyújtani a kilencvenes évek videojátékai, konzoljai, illetve elmesélem személyes kötődésemet hozzájuk. Nem célom teljes gyűjtemény beszerzése, kizárólag azokat a játékokat veszem meg, amikhez valamilyen személyes élmény fűz, és a magam szempontjai szerint mutatom be őket. Fontos még megemlítenem, hogy a másik célom a gyűjtéssel az, hogy a közelmúltban elvesztett dobozos játékaimat újra beszerezzem. Remélem, azért jól fogsz szórakozni a cikkeken.