1993-ban, az alig 12 éves Lacika (azaz jómagam) és barátja, Viktor rendszeres vendégei voltak a helyi művelődési ház egyik kis termének, ahol az asztalokon a korabeli két legnépszerűbb konzolgyártó gépei sorakoztak arra várva, hogy hőseinkhez hasonló fiatalok vaskos készpénz ellenében rövid, de feledhetetlen időt tölthessenek velük. Sega, Nintendo, Mortal Kombat, Street Fighter, Super Mario, Sonic… ezek voltak azok a szavak, amiket szüleink ugyan nem értettek, de nekünk egyszerre dobbant tőlük a szívünk.
Természetesen mi sem úgy jöttünk a világra, hogy értettünk hozzá, hanem az 576 Kbyte magazinnak, és azon belül is Martinnak köszönhetően ismertük meg, mi is az a Sega és a Nintendo (nna jó, ez utóbbit Dévényi Tibi bácsinak is nagyban köszönhettük), és miért jó konzolon játszani, mikor mindenkinél a C64, az Amiga, vagy esetleg egy PC volt a videojáték. Csakhogy a magazin utolsó oldalaira pörgetve, ahol az 576 shopok kínálták portékáikat, megláttuk, mennyibe is kerülnek ezek a csodák, és bizony ott dobtak szüleink egy hátast, miután hosszú nyaggatást követően megnézték, mit is akar ez a gyerek annyira karácsonyra. A Super Nintendo-ért (röviden SNES), és a Sega aktuális masinájáért, a Mega Drive-ért (vagy röviden MD), bizony 20-25.000,- Ft-ot kellett kiperkálni, és akkor játékokról még nem is beszéltünk, amik 5-6.000,- Ft átlagos áron voltak beszerezhetők. Csak érzékeltetésképp, a bruttó átlagkereset 1993-ban valahol 27.000,- Ft magasságában volt (és akkor még fillérre végződött a tej és a kenyér ára). Egy átlag csepeli család számára megfizethetetlen volt egy ilyen gép, ezért is terjedt el annyira széles körben a méltán hírhedt “sárgakazis” konzol, de róla most itt nem ejtenék több szót, nem ő lesz a főszereplő.
Szóval csak a magazin hasábjain látható képek, a televízióban mutatott, zavaróan alacsony felbontású felvételek, és a korábban már említett művház kis szobájában kialakított játékbarlang voltak azok a lehetőségek, ahol kicsit megmártózhattunk a konzolok világában.
Aztán 1995-ben az iskolának és szüleimnek köszönhetően lehetőségem nyílt Angliában tanulni az angol nyelvet, és egy ottani családnál lakni, akiknél volt egy Sega Master system II és egy Mega Drive a háztartásban. A következő hetekben rengeteg időt töltöttem a nagyobb gép mellett vendéglátóim gyerekének társaságában (igen, a tv előtt, a padlószőnyegen hasalva/ülve, sütemény és üdítő társaságában, ahogy azt az idilli 90-es években készült képek is ábrázolják), és ezen a ponton szerettem bele teljesen a Sega gépébe. Amint lehetőségem volt, Viktor barátommal ellátogattunk az Oxford street-re, és bementünk a Virgin Megastore-ba, hogy megnézzük, milyen konzolt kapunk ott a pénzünkért, hiszen Angliában minden olcsóbb, ugye (legalábbis ezt hittük mi). Ugyan nem jöttünk ki üres kézzel, mert egy Nintendo Game Boy-t és hozzá egy játékot sikerült megvásárolnunk, de a Sega gépéért mért vételárnak csupán a töredékével rendelkeztünk. Ekkor határoztam el, hogy amikor majd felnőtt leszek, vásárolok egy Mega Drive-ot, és akkor az összes játékkal játszom majd, amikkel addig csupán a magazinokban találkoztam. Teltek az évek, és természetesen nem vásároltam meg az áhított konzolt, mi több, egyre messzebb kerültem ettől a dologtól, ugyanis a videojátékok fejlődése brutálisan felgyorsult, és a jó öreg 16-bit feledésbe merült a poligonok, shaderek és a hardverfejlődés árnyékában.
Az ezután következő évtizedekről, majd a retro-lázról nem írnék, hiszen ezt a témát nálam sokkal tehetésgesebb emberek számtalanszor megénekelték már, mi több, egyeseknek a mai napig hajtja hajóját ennek a jelenségnek a szele. Ami számomra sokkal fontosabb, hogy a 16-bites kis masinák újra előkerültek a pincékből/padlásokról, és sokszor elképesztően szép állapotban cserélnek gazdát némi készpénzért. Elérkezettnek láttam hát én is az időt, hogy belevágjak, és megvalósítsam gyerekkorom egyik nagy álmát: beszerzem mindazokat a konzolokat és játékokat, amikről a 90-es években csak álmodtam. Nem fogok teljes gyűjteményre rámenni, nem fogom a 90-es évek összes konzolját beszerezni, és az sem fog érdekelni, ha nincsenek meg a dobozok, nekem csak az a fontos, hogy ott legyenek a polcomon. Szeretném átérezni azt az érzést, ami akkor fog el, amikor hátradőlve ránézek a polcra, és ott vannak a masinák és kazetták, és halkan azt mondhatom, hogy “megvan”. Hogy egy pillanatra összenézhessünk a 12 éves Lacikával, és elégedetten bólintsunk egymásnak.

Nos, ennyi bevezető után ugorjunk is neki, miről fog szólni ez a blog!
A cikkeket elsősorban magamnak és barátaimnak szánom, és semmilyen professzionális újságírói igény nincs bennem, ezért olyanok lesznek, amilyenek. Azt szeretném megörökíteni, hogyan sikerült beszereznem azokat a tárgyakat, amikre gyerekkorom óta vágyok, milyen élményt tudnak ma nyújtani, illetve elmesélem személyes kötődésemet hozzájuk. Reményeim szerint lesznek Sega és Nintendo konzolok, retro PC, de felbukkanhatnak játékfigurák, képregények és akár mobiltelefonok is.