Szia! Örülök, hogy újra itt vagy!

Előző cikkemben említettem, hogy a kilencvenes évek legelején egy csepeli művelődési ház kis szobájában üzemelt egy játékbarlang, ahol néhány SEGA Mega Drive és SNES gép mellé lehetett leülni játszani, fejenként 500,- Ft-ért óránként. Most ebből a játszóházból szeretnék pár emléket megosztani.

Történt ugyanis, hogy családom nyomdai kapcsolatai révén volt szerencsém igen korán hozzájutni az aktuális magazinokhoz, azaz a megjelenés előtt minimum egy, de inkább két héttel. Ennek akkoriban azért volt jelentősége, de ma már, az internet korszakában ezt nehéz elképzelni. Akkoriban érkezett meg a játékbarlangba a Mortal Kombat 1 Mega Drive változata, ami egy amerikai kongresszusi döntésnek köszönhetően, alapvetően cenzúrázott változatban volt játszható, azonban egy szupertitkos kód segítségével (amit azóta is álmomból felébresztve is el tudok ismételni) az eredeti, paradicsomlében gazdag játékot lehetett élvezni. Nos, mivel ez a kód Magyarországon kábé elsőként az 576 KByte olvasói számára lett felfedve, ezért érthető már, hogy az én két hetes előnyöm miért volt akkora nagy szám. Amint megpillantottuk az újságban a kódot, azonnal rohantunk barátommal a művházba, befizettük a sarcot, kikértük a játékot, és már nyomtuk is be a kódot. Volt ott ámulás mindenki részéről, mikor elsőként Sub-Zero-val sikerült kitépni az ellenfél gerincét! Volt 5 perc, amíg király voltam... Később kiderült, hogy a játszóház tulajdonosa már régen tudta a kódot, mert Bécsből, ahonnan a játékot hozta, már mindenki izommemóriából benyomta. Ennyit erről...

Egy másik alkalommal, még épphogy csak beléptünk a helyre, amikor a tulaj megállított minket: "Hé, te tudsz Vegával?" - a kérdés arra vonatkozott, hogy jól játszom-e Vegával a Street fighter II Turbo-ban. Nyilván nem voltam jó Vegával, hiszen a sráchoz képest tizedannyit sem játszottam a játékkal, úgyhogy magabiztosan azt mondtam: "Igen.". Kézbe vettem a kontrollert, és jöhetett az utolsó előtti bunyó, Sagat ellen. Simán nyertem, mégpedig a jó öreg mindengombotegyszerrenyomkodjunkaztleszvalami módszerrel, amivel később egyébként a húgom olyan magabiztosan vert laposra a Tekkenben, hogy csak pislogtam. Nos, képzelheted azt az üdvrialgást, ami ott volt, amikor levertem Sagat-ot. Onnantól kezdve a játékterem tulaja (nevezzük Lacinak) folyamatosan odajött hozzám az asztalhoz, ahol játszottam, hogy segítsek neki leverni ezt vagy azt a boss-t. Az első sikertől eltekintve többé szinte sosem tudtam hozni a bravúrt, nyilván, mivel rohadtul nem ismertem a játékot, de az már senkit sem érdekelt, megvolt a villanásom. Olyankor, amikor Lacinak kellett beállnom segíteni valami játékban, akkor mindig kitolta a játékidőmet, amiért fizettem, fél órával. Rendes srác volt.

Az egyik legszórakoztatóbb, és egyben legbrutálisabb játék SNES-en a Super Mario world. Ezen lehet csámcsogni, de aki megpróbálta valaha kicsontozni, minden titkot megszerezni, az talán egyetért velem. Nos, egy alkalommal, amikor mentem be a művházba, éktelen ordítást hallottam kedvenc bűnbarlangom felől. Sietősre vettem a lépteimet, és mikor befordultam az ajtón, azt láttam, hogy egy kontroller állt ki egy kis TV képernyőjéből, Laci pedig vörös arcát a tenyerébe temetve ült a kasszánál. Megkérdeztem volna, mi történt, de a SNES-ben megláttam a kazettát: Super Mario world. Meglapogattam Laci hátát, talán dünnyögtem is valami megnyugtatót, és leültem egy MD elé. Szerintem évtizedekig nem mertem nekiülni a Super Mario world-nek.

A kilencvenes évek elején bizonyos háztartások bevétele rakétaként emelkedett (és később ugyanúgy állt földbe), ennek köszönhetően egyre többen engedhettek meg maguknak egy konzolt otthonra. Laci és a művház tündöklése hanyatlásnak indult, de még egy utolsó hattyúdal erejéig szervezett egy házibajnokságot a leghűségesebb, legrégebbi vendégei között. Három játékkal lehetett indulni: SSF2T, MK és talán valamelyik Sonic. A fődíj már nem tudom, mi volt, de kicsivel komolyabb, mint egy zsák szotyi. A lényeg az, hogy ugyebár mindenki ismerte már egymást, ezért a házibajnokság egy kicsivel volt csak több, mint egy átlagos nap, mivel amúgy is egymás ellen játszottunk máskor is, ám megjelent a színen egy langaléta srác is, akit nevezzünk most Somának. Kábé senki sem látta őt a teremben, nem lehetett róla tudni semmit. Laci állítása szerint ő egy másik, azóta bezárt játéktermének a vendége volt, ezért jöhetett játszani. Haverként üdvözöltük hát a szerény, szűkszavú, kicsit fura Somát. Jókedvünk hamar alábbhagyott, amikor MINDHÁROM kategóriában a földbe döngölt mindenkit. Mindezt szerényen, rezzenéstelen arccal, egyetlen üdvrialgás vagy örömkiáltás nélkül. Hamar megszerettük Somát, mert nem csupán megalázott minket, de játék közben tanított is. Elmondta, hogyan kell időzíteni az ugró rúgás után a lábsöprést Mortal Kombatban, vagy melyik pixelnél kell állnia az ellenfélnek, amikor Chun Li-val elindítod a helikopterezést (ez természetesen nem a hivatalos neve a hölgy mozgásának), vagy hogy melyik tégláról lehet felugrani a pálya tetejére, hogy ott végigszaladva veszély nélkül érjünk célba a Super Mario mittoménhányban. Soma jófej volt, és mint később kiderült, a játéktermekben is ismerték szerénysége és tehetsége, nomeg az ott töltött idő és elköltött aprópénze miatt. És egyáltalán nem bántuk, hogy minden játékban elgyepált minket, mert jól éreztük magunkat, és közben tanultunk is. Tucatnyian álltuk körbe a játékosokat, szurkoltunk, hangosan örültünk egy-egy látványos jelenetnek, és természetesen mindenki ki akart állni egy menetre a bajnok ellen. Csodás idők voltak, de sajnos hamar kiderült, hogy ezek voltak a klub utolsó napjai.

Nem sokkal később Laci bejelentette, hogy végleg bezárja a boltot. A konzoljait és a játékokat kiárusította (egyébként elég drágán, nem is kelt el mind), majd egyik napról a másikra a kis klubszoba ajtaján végleg kattant a zár. Laciról azóta sem tudunk semmit... Szomorú nap volt, de nem sejtettük, hogy hamarosan már nem is emlékszünk rá, mert a sebre új őrület csavarja fel a gyógyszeres kötést. Új korszak kezdődik a hobbink történetében, ami legalább olyan mértékben üríti ki zsebünket, mint az a bizonyos játszóház Csepelen, a kilencvenes évek elején...